Olyan ember, aki Magyarországon semmilyen irányban nem lóg ki a sorból.

Mindenben a középértéket, az átlagot, a normát, a szabályost képviselem.

Nő vagyok nőies jegyekkel. Bőröm fehér, nyáron szépen, könnyen barnul. Ha akarok, könnyen fogyok. De fogynom sem kell ahhoz, hogy a külsőm megfeleljen az átlagosnak. Katolikus vagyok, bár vallásomat formálisan nem gyakorlom. Heteró vagyok, szexuálisan aktív, termékeny. Egészséges. Szerető családban nőttem fel. Házas vagyok, van egy kislányom. Szép, okos, ügyes. Nem keresek túl sokat, nem keresek túl keveset. Mindenem megvan, ami szükséges.

Az elfogadás alapélményem gyerekkorom óta. Mivel megfelelek a szabályos képnek, mindig, mindenütt nyitottan fogadtak. Az iskolák, a munkahelyek, a férfiak. Szerencsém van, mondhatni, a társadalom kiváltságosa, kedveltje vagyok az alapján, amit a környezet lát belőlem.

Azt feltételezik rólam, hogy úgynevezett rendes ember vagyok. Én magamról nem mindig érzem így, de lényegesen könnyebben elhiszem, ha mások szemében ezt látom tükröződni. És könnyebben meg is közelítem.

Nem élek meg ambivalenciát – belesimulok a nekem kínált szerepekbe.

Kényelmes állapot ez. Kényelmes, még ha némiképp hamis is.

Az emberek nem gondolják rólam, hogy buktam meg matekból, hogy előfordul, hogy másnapos vagyok, hogy üvöltöttem már a gyerekemmel és ütöttem meg férfit. Fogalmuk sincs róla, hogy volt depressziós és bulimiás korszakom, plasztikai műtétem, és azt sem tudják, milyen szexuális szokásokat követek. Nem tudják, hogy válófélben vagyok, sok fájdalommal.
Mert mindennek a felületen semmi nyoma. És ezt jutalmazzák. Mert az emberek a szabályosat, a dobozolhatót szeretik. A pontos megfigyelés, az árnyalt gondolkodás, a kivételek észrevétele és integrálása a gondolkodási rendszerünkbe munkás dolgok.
A leegyszerűsítés egyszerű, a felületesség kényelmes.

A különbség arról, ami vagyok, és amit a világ hisz rólam, soha nem befolyásolta az életemet. Mert nem látható, és mert ezt társadalmunk nem azon dimenziók mentén szerveződik, amelyekben nálam különbség mutatkozik.

Így szinte soha nem kellett megélnem, hogy ne lehessek önazonos. Hogy úgy beszélgessenek velem, hogy feltételeznek rólam, sőt elvárnak tőlem valamit, ami nincs. Hogy meg se kérdőjelezzenek egy olyan normát, amin én kívül esem. Hogy a világot egy olyan alapvető kettőségre rendezzék be, amelyben nekem nincsen élettér. Hogy kétféle mosdó, öltöző vagy hálóhely közül egyet se tudjak választani. Hogy megkérdezzék, mi újság a pasikkal, miközben barátnőm van. Hogy érzéketlen vicceket meséljenek a társaságomban, miközben érintett vagyok. Hogy szextémákkal traktáljanak, miközben aszexuális vagyok. Hogy gatyákat mutogassanak a boltban, mikor én bugyit akarok vásárolni. Hogy mosolyogjanak, miközben azt hiszik, nem látom. Hogy női börtönbe zárjanak. Miközben nem tudják, hogy már ezer éve börtönbe zárva élek.

Sokan sokáig, még többen soha nem fogják megérteni, hogy mind a szerelemben, mind a szexualitásban, mind a magánéletben, de még a nemiségben is jóval több doboz van kettőnél. Háromnál-négynél is több. És ami szinte mindenkit elbizonytalanít és zavarttá tesz: nincsenek is dobozok. Skálák vannak. Nektek, akik itt vagytok, nem kell ezt magyaráznom.

Még egy szabályos, heteró nő is – amilyen én vagyok – megéli ezt az élményt. Hogy lélek, szellem, de még test dolgában sincsen norma, még akkor sem, ha van átlagos, és vannak kivételek. Én inkább úgy szeretem mondani: kivételesek.

A transz emberek kivételesek. Megkaptak egy olyan tudást, amivel egy átlagember nehezen birkózik meg: a tökéletesség nemhogy nem létezik, de nem is elérendő cél. Mi cikkeket írunk róla, megengedjük magunknak, eljátszunk a gondolattal. Nekik, nektek, létkérdés, hogy elfogadjátok ezt.

Nem engedem senkinek, hogy a jelenlétemben azt mondja valami olyanra, amit a természet hozott létre, hogy „nem természetes”. Látom a megbántottságot és a csalódást az emberek arcán, amikor összetöröm a szabályokra, erőltetett szabályosságokra és korlátokra épülő világképüket. A hazug rendbe, és az átlagemberekbe vetett hitüket.

A világ az én szememben izgalmas, és igazán csak az átlagoson túl kezdődik.

 

Kempf Zita, Nők lapja Cafe
2019. március 31.