Elemek megjelenítése címkék szerint: WHO

BNO az egészségügyben használt, a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszer rövidítése. A nemzetközi szakirodalom a kódrendszert ICD-nek rövidíti (The International Statistical Classification of Diseases and Related Health Problems). Kialakításának az volt a célja, hogy bármelyik országban megbetegedett, illetve sérülést szerzett személy diagnózisát egységes kódrendszer alapján lehessen besorolni. A szabványos kódolás alapján a különféle statisztikákat, ország jelentéseket egységes kódolás alapján lehet összehasonítani.

Története

Alapja az 1893-ban elkészült Bertillon-féle osztályozás. Azóta a kódrendszer többszöri revízión ment át. 1948-ban a hatodik revíziót már az Egészségügyi Világszervezet felügyelete alatt dolgozták ki. A revíziókat elsősorban a betegségek pontosabb megfogalmazása, illetve újabbak megjelenése indokolta. Jelenleg a tizedik revíziót használják. Ennek a változatnak az előkészítése 1983-ban kezdődött, ekkor tartották Genfben a BNO-10 előkészítő értekezletet. A revízió javaslat 1984-ben, illetve 1986-ban lett világszerte publikálva. Az észrevételek befogadására, illetve az új kódtáblázat végső elfogadására 1989. szeptember 26. és október 2. között Genfben került sor. A konferencián 43 ország, köztük Magyarország képviselője jelent meg. A tagállamok 1993. január 1-jétől léptették életbe a kódrendszert. Magyarországon a 9/1993 NM rendelet hatálybalépése óta használják az egészségügyben. Sajnos a magyar fordítás nem következetes. Ezért a több ezer kód közül egy ritkább betegség kódját eléggé nehezen tudják az egészségügyi alkalmazottak megtalálni.

Használata

  • Általában a kiadott leletre, beutalóra és zárójelentésre nem csak szövegesen, hanem kódolva is megadják a diagnózis kódját.
  • 2006. október 16-ától társadalombiztosítási támogatással csak úgy rendelhető gyógyszer, ha a receptre a páciens diagnózis kódját is feltüntették . Ezt a rendelkezést az Alkotmánybíróság 29/2009-es határozata 2009 december 31-i határidővel megszüntette.
  • Fekvőbeteg ellátás esetén a beírt diagnózis a finanszírozás egyik alapja.
  • Éves statisztikai adatgyűjtéseknél általában ezt a kódolást használják.

Felépítése

A WHO (World Health Organization, Egészségügyi Világszervezet) által kiadott BNO kódrendszerben a kódok négy karakteresek. Az első karakter betű, majd következik két szám. Ez a három karakter határozza meg nemzetközi statisztikában használt betegségkategóriákat, amelyeket az esetek többségében egy negyedik karakter kisebb egységekre bont. (A negyedik karaktert az első háromtól pont választja el). Az WHO megengedi, illetve ajánlat, hogy az egyes országok az ötödik karakteren további alábontásokat alkalmazzanak. Általában a negyedik pozíción a „.8”-as jel az egyéb állapotot jelöli, míg a „.9” a három karakteres tétel címének felel meg, de minden további információ nélkül. Magyarországon a közfinanszírozott ellátások jelentési rendszerében olyan kódtörzset használnak, amely minden esetben 5 karakter hosszú, nem tartalmazza a harmadik karakter utáni pontot, és ahol nincs az ötödik (vagy ritkán a negyedik) karakteren aláosztás, ott a hiányzó pozíciókat '0'-val vagy 'H0'-val töltik fel. A finanszírozási szabályok elvárása miatt sok esetben felhasználják mind az öt karaktert. Az eredeti WHO rendszer az első karakteren az U betű kivételével az angol ABC valamennyi betűjét felhasználka. Az U-betűt fenntartották olyen ideiglenes vagy csak egyes országokban használt állapotok kódolására, amelyek nem sorolhatók be semelyik hivatalos kategóriába vagy még nem kapták meg végleges helyüket. Ezek tehát nem nemzetközi szabványos kódok. Magyarországon például az U9990-et használják – Sine Morbo (betegség nélkül) fogalom kódolására.
A kódrendszer felépítése azonban ezen túlmenően is hierarchizált, azonban a magasabb egységeket a kódok nem tükrözik vissza, és ezeket az átfogó kategóriákat nem is lehet közvetlenül használni, hanem részben a tájékozódást, részben az adatok statisztikai aggregációját szolgálják. A hierarchia legfelső szintjét a 21 főcsoport jelenti, amelyek blokkokra bomlanak. Ezek a blokkok tartalmazzák a már említett 3 karakteres tételeket.

Főcsoportok

Az osztályozás 21 főcsoportot tartalmaz. Ebből az 5. :

BNO-10-05 – Mentális és viselkedészavarok F00–F99

Ezen belül:

F64 A nemi identitás zavarai:

  • F64.0 Transzszexualizmus
  • F64.1 Kettős-szerepű transzvesztitizmus
  • F64.2 Gyermekkori nemi identitászavar
  • F64.8 A nemi identitás egyéb zavara
  • F64.9 Nem meghatározott nemi identitászavar

A BNO-kódrendszer hivatalos nemzetközi forrása a WHO honlapja; az OEP által finanszírozott egészségügyi ellátások tekintetében a gyogyinfok.hu az irányadó!

Kategória: Információk
szombat, 31 december 2011 18:04

Vecsey Katalin: Mi a transzszexualizmus?

 A transzszexualizmus nemi identitászavar, amely során az egyének (transzszexuálisok) folytonosan elégedetlenek a saját biológiai nemükkel, és úgy érzik, hogy valamilyen katasztrófális tévedés folytán rossz testbe születtek, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megszabaduljanak etől a „rossz testtől”, megváltoztassák a biológiai, illetve fizikai jellemzőiket. Tehát transzszexuális az a személy, akinek a nemi identitása (pszichológiai, illetve tudati neme) ellentétes a biológiai nemével. Sok olyan transzszexuális nővel dolgoztam, akik leegyszerűsítve úgy fogalmaztak, hogy ők „férfi testbe zárt nők”, de találkoztam olyan egyénekkel is, akik simán közhelyszerűnek tartották ezt a megfogalmazást, és egyáltalán nem azonosultak ezzel az érzéssel.

Az angolszász nyelvterület különbséget tesz a biológiai nem (sex) és a társdadalmi nem (gender) között. A biológiai nem az ember testi, fizikai nemére utal, amit az határoz meg, hogy milyen nemi szerve van az embernek. A társadalmi nem az ember önképére utal, nemi identitásásra és az ehhez kapcsolódó nemi szerepre, ami lehet férfi, nõi vagy kevert jegyek objektív megjelenítése. Az emberek nagy részének nemi identitása összhangban van a biológiai nemével. Nemi identitászavarról akkor beszélünk, amikor az ember ellentmondásosságot érez a fizikai nemével és/vagy nemi szerepével kapcsolatban. A nemi identitászavar extrém formája a transzszexualizmus. Ez az érzés gyakran már egészen korán – például 5 éves korban – jelentkezik, de sok transzszexuális hosszú ideig titkolni igyekszik ezzel kapcsolatos érzéseit. A transzszexualizmus a WHO (World Health Organization, Egészségügyi Világszervezet) által is elismert betegség, mivel ez az állapot a betegnek tartósan igen rossz közérzetet okoz, és orvosilag gyógyítható, gyógyítandó állapotról van szó. Az úgynevezett BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) szerinti diagnóziskódja is van a transzszexualizmusnak (F64.0) – ugyanúgy, mint a többi betegségnek. A nemi identitás zavaraival elõször az 50-es években az Amerikai Egyesült Államokban egy német származású pszichiáter, Harry Benjamin kezdett el foglalkozni. A transzszexuális kifejezést is õ honosította meg 1954-ben. A nevével fémjelzett szervezet 1978-ban írásban fektette le az alapelveket, melyeket értelemszerûen az orvosi és a társadalmi változások hatására folyamatosan megújítanak. Ezek az elvek ma is irányadóak a nemi identitászavarral küzdõ betegek kezelésében.

A transzszexualizmus értelemszerûen két alapesetben fordul elõ. Transzszexuális nõnek (transznõ) nevezzük azt a személyt, aki genetikailag férfinak született, de nõvé alakult. A szakirodalomban angolul a Male-to-Female („férfibõl nõ”) kifejezéssel találkozunk, melynek gyakran csak többféle rövidített változatát használják (MTF / MtF / MF/ MtoF / M2F / M-F). Transzszexuális férfi (transzférfi) az az egyén, aki genetikailag nõként született és férfivá alakult, angolul Female-to-Male („nõbõl férfi”), ennek rövidítései pedig: FTM / FtM / FM / FtoM / F2M / F-M. A transzszexualizmus nem összekeverendõ a homoszexuális vagy transzvesztita viselkedési formákkal. Homoszexuális az az egyén, aki szexuálisan a saját neméhez vonzódik. Transzvesztita pedig az a férfi vagy nõ, aki a másik nem ruháinak viselése által (átmenetileg) élvezni kívánja a másik nemhez való tartozást. Az angol nyelvben legújabban a transzvesztitákra a „cross dresser” kifejezést használják. Sem a homoszexuális, sem a transzvesztita egyén nem akarja a saját nemét megváltoztatni.

A transzszexuálisok a bevallás („coming out”) döntésének meghozatala után egy úgynevezett nemváltoztatási folyamaton („transition”) mennek keresztül. Ennek a folyamatnak a lépései bizonyos mértékben meghatározottak, de a nemváltoztatás mértéke egyénenként változó. Néhány esetben a transzszexuális személy a nemi szerepét megváltoztatja a munkájában, mindennapi életében, öltözködésében. Új nemének megfelelõen hivatalosan nevet változtat, okiratait kicseréli, de ugyanakkor az anatómiai beavatkozásig esetleg soha nem jut el. Más transzszexuálisok a viselkedés, öltözködés, modor adaptációja mellett hormonkezeléssel a másodlagos nemi jellegüket is megváltoztatják. A férfiak esetében alkalmazott nõi hormon (ösztrogén) hatására például a mellek megnõnek, a szõrzet átalakul, a zsírszövet eloszlása nõies jelleget ölt. Nõknél a férfi hormon (tesztoszteron) hatására a mellek megkisebbednek, az izomzat és a szõrzet férfias jellegûvé válik, a hang pedig mélyül. A nemváltoztatás végsõ lépése a nemiszerv-átalakító mûtét (Sex Reassignment Surgery/Gender Reassignment Surgery). Ez a férfiaknál a pénisz és a herék eltávolítását, valamint a mesterséges vagina kialakítását, nõknél a mellek és a belsõ reproduktív szervek (méh és petefészkek) eltávolítását, a vagina lezárását, valamint mesterséges pénisz kialakítását jelenti. A transzszexuálisok nemváltoztatási folyamatának gyakran része a hangterápia. Erre elsõsorban a transzszexuális nõknek van szüksége, mert a transzszexuális férfiak esetében a férfihormon-terápia férfiasítja a hangot is, de természetesen a megfelelõ technikájú hangképzés elsajátítására, valamint a kommunikációs eszköztáruk megerõsítésére nekik is szükségük lehet. A hangterápia elsõsorban azért ajánlott, mert még ha egy MTF transzszexuális képes is nõi hangot produkálni, rossz technika alkalmazásával megerõltetheti és károsíthatja a hangszálait. A helyes módszert legbiztonságosabban foniáter szakorvos és logopédus tudja megtanítani. Tudni kell, hogy léteznek mûtéti megoldások is (például az úgynevezett crycothyroid approximációs technika), de ezekkel kapcsolatban gyakran változóak a tapasztalatok. A mûtéti megoldást én csak a sikertelen hangterápia esetében szoktam javasolni, és mindig megemlítek erre vonatkozóan néhány szakirodalmi hivatkozást. Egy angol kutatás a betegek között 79%-os (Matai et al. 2003), egy német kutatás pedig 85%-os (Neuman; Welzel 2004) elégedettséget mutatott ki. Továbbá tudni kell azt is, hogy a hangszalagmûtétet minden esetben több hónapon át tartó logopédiai hangterápia követi.

Forrás: VECSEY KATALIN
GYÓGYPEDAGÓGIAI SZEMLE
2010 – XXXVIII. évfolyam 3.szám

 

Kategória: Általános