1995 novembere fontos hónap volt a posztjugoszláv térség történetében: az első három hét során Alija Izetbegovićot, Franjo Tuđmant és Slobodan Miloševićet az ohiói Daytonban található katonai bázisra hívták azzal a feladattal, hogy véget vessenek a boszniai háborúnak. Sikertelen erőfeszítések sorozatát megtörve a három hadvezér végül olyan megállapodásra jutott, amely Bosznia-Hercegovinának békét hozott, annak árán, hogy két egységre osztotta azt, és az etnikai hovatartozást a politikai élet fő elvévé tette. Alig néhány nappal e régóta várt, bár végül vitatott eredmény előtt az ENSZ a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszéke egy sor háborús bűncselekménnyel, köztük népirtással vádolta meg Radovan Karadžić és Ratko Mladić boszniai szerb vezetőket. Ezzel nagyjából egy időben Hrvoje Šarinić horvát miniszterelnök és Milan Milanović szerb képviselő - Peter Galbraith amerikai nagykövet és Thorvald Stoltenberg ENSZ-közvetítő felügyelete mellett - aláírta azt a dokumentumot, amely megszüntette a harci tevékenységeget Horvátországban, megnyitva az utat a szerb ellenőrzés alatt álló területek integrálására az újonnan létrehozott horvát jogrendszerbe.

Bármilyen furcsának is tűnhet, a mindennapi élet tovább zajlott Szerbia északi részén, ahol én egy kisvárosban nőttem fel, a fegyveres konfliktusok peremén, a tektonikus politikai változások ellenére, az erőszakkal terhelt légkörben mégis volt egy látszólagos rend - a mélypontok végtelen láncolata -, amelyen belül az elképzelhetetlen folyamatosan visszahúzódott a (szür)reális elől. Miközben a térségünk példátlanul sok államalakulaton ment keresztül, a közösségünket irányító patriarchális elhallgattatás normái szórványosan meglazítanák könyörtelen szorításukat, lehetővé téve a marginalizáltak számára, hogy a társadalmi szövet repedésein keresztül váratlanul láthatóvá váljanak.

Így 1995 novemberében, a minket évtizedekig tartó pusztulásba taszító maszkulinista "magas politikával" szemben rendkívüli ellenpontként a szerbiai televíziónézők ritka - sok esetben a első - találkozásban részesültek két transz nővel. Vjeran Miladinović Merlinka és Nenad Milenković Sanela az újvidéki Tatjana Vojtehovski újságíró meghívására számoltak be prostituáltként végzett munkájukról Belgrád utcáin.

Vojtehovski érezhetően feszült az élő műsora miatt, és - meglehetősen durva kérdések sorozatával - vendégei életének legintimebb aspektusaiba hatolt be. Az ilyen kíváncsi behatolásokra, amelyek a nemi szervüktől és a hangmódosításoktól kezdve a műtétekig, a hormonszázalékokig és a szexuális gyakorlatokig mindent felöleltek, Merlinka és Sanela pedig lefegyverző őszinteséggel válaszolt. Bár nemük és szexualitásuk megélésében fontos különbségeket mutattak, valószínűleg úgy gondolták, hogy botrányos őszinteségük a legerősebb "fegyverük" azon az estén: tudták, hogy megjelenésükkel a polgári képmutatás szívébe hatolnak, ami egyfelől nyilvános felháborodást okoz, másfelől talán elnyerik közönségük bensőségesebb támogatását.

Az a szokatlan, egyszeri interjú Merlinkával és Sanelával, amelyre a következő években alkalmanként visszatértem, addig ismeretlen módon szembesített a nemek sokféleségének bonyolultságával. Bizonyára már akkor megismertem azokat a könyörtelen stratégiákat, amelyekkel az iskolai zaklatók igyekeztek egyes barátaimat az egyre szigorúbb nemi normáknak jobban megfeleltetni, és magam is megtapasztaltam, hogy milyen árat kell fizetni azért, ha valaki nem felel meg a férfikánonnak, különösen ilyen galvanizált körülmények között, tele állítólagosan potens férfiakkal. Azonban még soha nem volt alkalmam tanúja lenni annak, hogy a televíziós stúdió reflektorai által megvilágított testek hogyan dacolhatnak az előre meghatározott nemi forgatókönyvekkel, és hogyan lehet az ellenállás e lenyűgöző aktusát még határozottan artikulálni is.

Merlinka és Sanela, akik az év elején Želimir Žilnik úttörő Marble Ass című filmjében önmagukat játszották, puszta jelenlétükkel a másság ünnepét kínálták egy olyan időszakban, amikor az etnikai homogenizáció a politikát minden értelmes tartalomtól megfosztotta. Nemcsak a radikálisan más élet közelségébe hoztak minket, hanem lehetővé tették a váratlan elmerülést a transzvilágokban, amelyek akkor - és ma is - veszélyekkel és bizonytalansággal voltak és vannak átitatva. Mivel felszabadították azoknak a hipnotizáló energiáját, akik megengedhetik maguknak, hogy kimondják az igazságot, mert olyan kevés vesztenivalójuk van, mérföldkőnek számítottak mozgalmaink törékeny történelmében. Merlinka büszkébben és Sanela kicsit félénkebben állt annak a kanyargós, de rugalmasan felszabadító zsinórnak az egyik kezdetén, amely átível korunkon, hogy az emancipáció más szálaival összefusson a jobb, queer, transz jövőben.

Ez a program számomra és sok más számára is váratlan belépési pontot jelentett a nemi különbségek univerzumába, amely bonyolultabb, gazdagabb és időnként - bizonyára - sokkal zavarosabb volt, mint az akkoriban magától értetődő és mindenütt jelenlévő felosztásunk fiúkra és lányokra. Miközben néztem a filmet, aligha tudtam volna elképzelni, hogy több mint két évtizeddel később két transz barátommal közösen összeállítunk egy kötetet a transz életekről, aktivizmusokról és kultúráról a mi viharos térségünkben.

Ezzel a könyvvel megpróbáltuk elválasztani az emancipációs gesztusokat a be nem váltott ígéretektől és a felújított rasszizmusoktól azáltal, hogy a (poszt)szocialista jugoszláv teret queer-transz szemüvegen keresztül rajzoltuk meg. Ezen újraolvasás során Jugoszláviát, egy kitörölt, erőszakosan elfeledett államot sokan saját kitöröltjei közül élesztik újra: így új politikai töltetet kap, és újszerű alapokon legitimálódik politikai projektként. A (poszt)szocialista tapasztalat ilyen queer újraartikulációi lehetővé teszik számunkra, hogy megkérdőjelezzük a szocialista nemek útját beborító csendet, hogy a múlt disszidens nemi gyakorlatai új életet kezdhessenek. Ez nem csak a transznacionális nemi és szexuális felszabadítás legprogresszívebb irányzataihoz (újra)kapcsol minket, hanem arra is ösztönöz, hogy elgondolkodjunk - és cselekedjünk - a transzformatív szövetségek kialakításáról a jelenben.

Policy Press | Transgender in the Post-Yugoslav Space - Lives, Activisms, Culture, Edited by Bojan Bilić, Iwo Nord and Aleksa Milanović (bristoluniversitypress.co.uk)